Állami Álságosság és Gyermekek Szenvedése
Az állami gyermekvédelmi szervek kapcsán egyre nyilvánvalóbb, hogy a felelősségvállalás helyett inkább a komplex igazság elhallgatására törekednek. A legfrissebb perünk célja az volt, hogy fényt derítsen arra, hány újszülöttre hagynak magára a kórházakban, akik jogszerű elhelyezésre várnak. A bírósági tárgyaláson valóban kiderült, hogy az érintett állami intézmények nemcsak arról nem tudnak, hogy hány kisgyermek sínylődik hónapok óta kórházi ágyakban, de a felelősséget is hajlandók elhárítani a rájuk bízott gyerekek sorsának alakulásáért.
Az események során stark ellentmondásos nyilatkozatokkal szembesültünk. Miután a sajtó nyilvánosságra hozta, hogy 353 baba vár elhelyezésre, a bíróságon az állami képviselők mindent tagadtak, és közölték, hogy nem rendelkeznek információval ezekről a gyerekekről. Mindez nemcsak valóságtalanság, hanem egy egészen abszurd helyzet, ahol a hivatalos nyilatkozatok és a jogi környezet köszönőviszonyban sincsenek egymással.
A bíró szünetet rendelt el, hogy az alperesek át tudják nézni a sajtóban megjelent anyagokat, ám ez sem segített a helyzetükön. A kommunikatív zavarok mellett kifogásokat hoztak fel, amelyek arra utaltak, hogy csupán a nevelőszülőkhöz kerülő gyerekek sorsa képviselteti magát a deres előtt, a kórházakban visszatartott csecsemők ügyét teljesen figyelmen kívül hagyták. A mára már elmondhatatlan, hogy a gyermekvédelmi tárca a kormány legmagasabb szintjein is kommunikál a helyzetről, mégsem képes megfelelő megoldásokat kínálni.
Minél tovább mélyedünk el a helyzetben, annál inkább világossá válik, hogy a gyermekvédelmi rendszer jól láthatóan összeomlott. Minden egyes nap, amit a kórházi ágyak rácsai mögött töltenek, a gyerekek elveszett jövőjéről szól. Az állami intézmények számára mindenekelőtt az a legfőbb ügy, hogy elkerüljék a felelősségvállalást, és ne merjenek cselekedni a rájuk bízott gyerekekért. A bíróságon tett kijelentések és az ezeket követő lépések súlyos kérdéseket vetnek fel a gyermekjogok védelméről és az állami felelősségről.
Az érintettek nevét és a helyzetük komolyságát figyelmen kívül hagyva, a kormányzati reakciók a legfőbb problémát, a konkrét cselekvési terv hiányát hangsúlyozzák. Az állásfoglalás hiányában, váratlan és elgondolkodtató kérdések merülnek fel a melyik jövő vár a kórházban türelmesen várakozó babákra.
Most az a sürgető feladat, hogy az érintett politikai szereplők lépjenek, és végre kézzelfogható megoldásokat találjanak arra, hogy kiderüljön, hány babának van valóban szüksége azonnali elhelyezésre, és tehát a felelős szervek végrehajtsák ugyanazt, amiért létrejöttek: a rászoruló gyerekek védelme és a biztonságos jövő biztosítása számukra.
Ez az ügy nem csupán a statisztikai adatok mérlegeléséről szól: emberek élete és jövője a tét. A válaszok keresése és a felelősség vállalása elengedhetetlen a gyermekvédelmi rendszer megújításához és a kisbabák jövőjének biztosításához. Mindezek fényében, amikor a gyermekjogok védelmében, a nevelőszülői hálózat támogatásában és a szakemberek elismerésében kell cselekedni, a helyzet súlya már nem tűr halasztást.
