Amikor a derűt elmosza a harag
Egy politikai újságíró pályafutása általában tükrözi az adott kor politikai táját, és ez különösen igaz az én esetemre is, hiszen mintegy egyidős a most leomló rendszerrel. 2009 őszén, huszonéves fiatalként kezdtem, és abban az időszakban Magyarország jobboldal irányítása alatt állt. Az ország Fidesz győzelmét várta, csupán az arány volt kérdéses. Aggodalommal néztem a közelgő kétharmadra, hiszen az ellenzék agresszív politikai stratégiája már évek óta aggasztott. Akkor még azonban nem sejtettem, hogy ez a helyzet hosszú távú korszakot fog jelenti Orbán Viktor uralkodása alatt.
Nemzedékem a kilencvenes években felnőtt úgy, hogy a történelem végeztével megérkezett a többpártrendszer és a szabadság. Ábrázoltuk, hogy Magyarország Ausztria nyomába ered, tisztában voltunk azzal, hogy nem érhetjük utol őket, de a nyugati irány felfogása sosem ingott meg. Még 2002-ben is, amikor a Fidesz radikalizálódni kezdett, a helyzetünket annyira nem láttuk elmérgesedni, hogy a hatalom egykori III/II-es ügynökét láthassuk kormányfői pozícióban. 2006 őszére azonban, amikor a magyar állam összeomlott, már világosabbá vált a helyzet.
Valahol megéltük, hogy ez egy operettország, ahol furcsa politikai figurák és szerencsevadászok kerülnek hatalomra. A sorsunkat saját kezünkben tartottuk, és megértettük, hogy az állam nem értünk van, hanem miattunk létezik. De arra nem gondoltunk, hogy egyszer ellenünk fordulhat. A félelem sosem volt része a képünknek, hogy itt félnünk kell.
Azonban 2010 után, újságíróként szembesültem ezzel a belső félelemmel. Például egy építőipari vállalkozó megzavarta az interjúnkat, amikor Simicska Lajos neve szóba került, és volt olyan századvéges elemző, akinek a szája remegett, amikor Habony Árpádról kérdeztem. Az érintettek közül sokan a rendszer részeseiként önmaguk biztonságát féltették. Az ezt követő időszakban már a hatalom és a bizonytalan helyzet miatt fennálló félelem sodorta össze a rendszert, amelynek szolgáltak.
Újságírói hivatásomat úgy tekintettem, mint egy krónikás feladatát: rögzíteni és dokumentálni mindazt, ami történik, mindig a szükséges távolság tartásával. A Magyar Narancsnál kezdtem, ahol a médiatörvény elemzését írtam. Olyan anomáliákat tapasztaltam, mint Habony Árpád sötét praktikái vagy a Simicska-világ kiépülése. A közmédia elfoglalása és a konvergens médiahatóság alapítása világviszonylatban is felkeltette a figyelmet. A politikai vezetők továbbra is távol tartották magukat a független újságíróktól; a közérdekű információkhoz való hozzáférést pedig mindenáron akadályozták.
2015 után váltottam a 444-re, és kezdtem a médiaügyekkel foglalkozni, amely során lépésről lépésre dokumentáltam a szabad magyar nyilvánosság lebontását. Az Origo megszüntetése, a Népszabadság bezárásának ügye, vagy az Index kivéreztetése mind belefért a képbe, amelyek során Orbán és Simicska harca felhasználta a közpénzeket is. A miniszterelnök az állam minden erejét mozgósította az ellenállóink kiirtására.
Így kialakult egy új világtérkép, ahol a kormányzati provokációk a mindennapjaink részévé váltak: listázások, árulózások és személyre szabott zaklatások indultak a politikai ellenfeleink ellen. A Habony Árpád irányította új kormányzati kommunikáció keretébe foglalt „velünk vagy ellenünk” politika kibővítette a médiapolitikát, és a krónikás szerepünkből valósággal ellenfelekké váltunk. Mivel a kormány a saját pénzünkön uszított ellenünk, a nyilvánosság mára ellenséggé változott. Rengeteg kiváló szakember kényszerült elhagyni a pályát vagy elmenni más helyekre, ahol végre biztonságban dolgozhattak, csak azért, mert hivatásukat akarták gyakorolni.
