NATO főtitkára és Tony Soprano: Két világ, egy közös pont
A NATO-főtitkári tisztség nem a karizmatikus politikai vezetők funkciója: a hidegháború óta sokan képtelenek akár csak néhány nevet is megemlíteni az elődökről. Azok közül, akiket mégis a történelem mementói örökítettek meg, Javier Solana emelkedik ki, aki a délszláv háború kritikus időszakában irányította a szövetséget. Jens Stoltenberg viszont nem csupán egy történelmi epizód részese; szolgálata alatt a Krím annexiója után számos válságot kellett kezelnie, e téren végzett munkáját pedig az orosz-ukrán konfliktus zavarta meg. Eredetileg 2023-ig szólt a megbízatása, de a vezető nyugati politikai személyiségek kívánságára egy évvel meghosszabbította a feladatát, így mivel az időszak kritikusnak számított, végül még egy évet vállalt, azt követően véglegesen hazatérve Oslóba, felesége társaságában. E küzdelmek idején készült el Tommy Gulliksen „Az utolsó küldetés” című dokumentumfilmje, amely bemutatja ezt a meghatározó időszakot.
A NATO-főtitkár és a diplomácia mestersége
A film középpontjában Stoltenberg áll, ám a főszereplőn túl a NATO főtitkári pozíciójának lényegét is kérdésessé teszi. Mindazonáltal érdemes tudni, hogy a NATO mint katonai szövetség főtitkára nem parancsnoki szereplő, akinek autonóm jogköre volna a katonai akciók elrendelésében, és tagországokat sem kötelezhet semmire. Szükségszerűen inkább egy koordináló szerepvállalás jellemzi, aki a különböző országok között közvetít, igyekszik összetartani a szövetséget, ami alapvetően diplomáciai készségeket igényel. Mindezek miatt általában a politikai háttérrel rendelkező vezetők kerülnek a pozícióba, akik alkalmasak a nemzetközi csúcsdiplomaták szerepének betöltésére.
Stoltenberg mindennapjai: Diplomácia és magánélet
Stoltenberg életét jellemzi az állandó mozgás: folyamatos utazások, amelyeken elnökökkel és miniszterelnökökkel találkozik, miközben arra törekszik, hogy a közvetítő szerepet betöltse. A film érzékelteti, hogy milyen sterilek és személytelenek lehetnek a brüsszeli irodák, miközben bemutat egy-egy magányos reggelit is a rezidenciáján. A rendező azonban tapintatosan kerüli a részét, ami a felesége, Ingrid döntését illeti, hogy Oslo-ba tér vissza. E helyett a kamera Stoltenberget követi, hiszen az utazások Kijevtől Washingtonon át Budapestig sokat elárulnak arról a feszült diplomáciai környezetről, amelyben dolgozott, így a film inkább a történelmi és politikai szövetet kísérli meg megragadni, mintsem csupán egy személy profilját festi meg.
