Akadémiai Szabadság és Illiberális Támadások
Mi lehet a közös pont egy, a magyar Országgyűlés által elfogadott ellentmondásos törvényben, a nagyszabású pénzügyi nyomásgyakorlásban, amire nemrég Manhattanban akadt példa, valamint az ártalmatlannak hangzó holland kifejezésben a „kiegyensúlyozott nemzetköziesedés”? Bármennyire eltérőnek tűnnek első hallásra, mindezek a jelenségek egyaránt a felsőoktatási intézmények ellen irányuló támadások kulcsaspektusaira mutatnak rá Kelet-Európában, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában.
A Közép-európai Egyetem (CEU) történészeként, aki a Columbiai Egyetemen vendégoktatói szerepet is betöltött, továbbá a Maastrichti Egyetem docenseként lehetőséget kaptam arra, hogy megfigyeljem e három régióban zajló durva politikai beavatkozásokat. Az alábbiakban próbálom bemutatni, hogy ezek a komoly tekintélyű intézmények milyen károkat szenvedtek el a támadások következtében, és miként sikerült átvészelniük őket.
2017-ben fogadták el Magyarországon a lex CEU-t, amely gyakorlatilag megfosztotta az intézményt attól a jogától, hogy New York államon keresztül adjon ki diplomákat. Ez a lépés felrúgta a korábban évtizedek óta működő megállapodást, amely lehetővé tette a CEU számára a diplomák kiadását. Az új törvény következményeként az egyetem kényszerült arra, hogy képzéseit Bécsbe helyezze át.
A CEU elleni támadás kezdetben sokak szemében csupán egy furcsa kelet-európai elképzelés volt, amely távolodni kezdett a nyugati értékektől, azonban ezt követően egy veszélyes hullámot indított el, amely során a politikai elit az akadémiai világot bűnbakká tette és igyekezett fokozott politikai ellenőrzés alá vonni a felsőoktatást. A poszt-hidegháborús liberális rend válságának jelei először a Nyugat perifériáján bukkantak fel, ami engem, a CEU friss PhD-végzettjét akkor különösen meglepett.
Az azonosítható jogi keretek között zajló támadás nemcsak jogállamiság megkérdőjelezését jelentette, hanem a CEU-mozgalom melletti elégtelen nyugati válaszokat is incarnálta. Az Orbán-kormány képviselői pedig mindezt annyira megnyugtatóan tagadták, hogy a CEU ellen irányuló támadások nem léteztek. A rezsim szuverenista logikája alapján átpolitizálta a jogot, tévesen állítva, hogy az egyetem politikai intézmény.
Az Egyesült Államokban a Columbia Egyetem sztárszereplőjeként a politikai beavatkozások a liberalizmus szívében jelentkeztek, de éles politikai súlypontok között rázkódtak. A CEU-hoz hasonlóan a Columbia is egy antiszemita összeesküvés-elmélet keretében vált a támadások áldozatává, ám itt különböző politikai erők váltak riválissá, így az intézmény egyes részei a politikai elit támogatását keresték a belső feszültségek enyhítésére.
A holland felsőoktatás helyzete, amely már régóta nyitott a nemzetközi diákok felé, szintén tükrözi ezeket a feszültségeket. A kormány közelmúltbeli, 1,3 milliárd eurós költségvetési megszorítása ellen sokkal nehezebb volt tiltakozni, mint a nemzetközi oktatás és a nem holland identitás védelmében felszólalni. A neoliberalizmus következményeként Hollandiában is fokozatai nyomást gyakorolt a nemzeti identitás védelmére, ami a nem önálló állampolgárok és az ott tanító külföldiek megszorult helyzetét eredményezte.
Azonban az örömteli hír, hogy bár a CEU kényszerűen távozott az illiberális kormányzás alól, a jövője valószínűnek tűnik a kutatás és fejlesztés terén, míg a Columbia esetében a liberális oktatási intézmények és a politikai elit viszonya továbbra is bonyolult marad. Az egyik legnagyobb kihívás, amivel a holland felsőoktatásnak szembe kell néznie, az az, hogy az új kormány kinevezése, amely a Maastrichti Egyetem elnökét jelöli miniszternek, a jövőbeni nyitott akadémiai kultúra fenntartását szolgálja-e.
